Más irányokban történő "tehetségcsillogtatás" huszonegy. (Ennui csak a lényeg.)

Ott függött már mióta a levegőben, kimondatlanul, mintha csak magamat próbáltam volna áltatni azzal, hogy nem nevezem nevén, de hiába, valamiféle megfoghatatlan kilátástalanság érzete napról napra egyre nyomasztóbban nehezedett lelkemre.
Végül akkor ért el a robbanáspontig, amikor egy este úgy elaludtam, mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Pedig ki kellett volna vinnem a kutyát, a kukát is ki kellett volna rakni, és le kellett volna fürödnöm, hogy egy rövid, szinte szemhunyásnyi alvást követően másnap hajnalban elgyötörten, fáradtan ébredjek és folytassam a végeláthatatlan munkát a mókuskerékben. Ehelyett úgy elnyomott az álom, hogy csak nyolc órával később tértem magamhoz, kábán, hirtelen fel sem fogva, hol vagyok, vagy hogy milyen nap van. Az első ébresztőig (csak hogy biztos legyen, mindig hármat állítok, az első kettőre általában fel sem ébredek) már csak fél órám volt, így visszafeküdnöm nem lett volna értelme, csak még mélyebb kábulatba merültem volna, és biztos hogy elkések a munkából, így arra jutottam, az lesz a legcélszerűbb, ha lecsutakolok, és ha már úgyis van időm, kivételesen meg is reggelizek egy jó tea kíséretében még az indulás előtt. Azonban amint megnyitottam a zuhanycsapot, hirtelen sötétbe borult körülöttem a világ. Áramszünet.
Röviden átkoztam a balsorsot, majd egy gyors (áram hiányában meleg víz sem lévén) hideg zuhanyt követően leültem elfogyasztani a tegnap este összekészített, de elfelejtett, azóta már félig szikkadt zsömlét, szalámit és a szélein megkeményedett sajtot, leöblítve a jobb híján szintén estéről maradt fél bögre kihűlt, keserű (mert nyilván a filter is benne maradt) teával, és csak vártam az óra újabb jelzését, miszerint ideje indulni, de szinte kibírhatatlanul végtelennek tetszett az idő ott, a konyha sötétjében, a hajnal csendjében.
Mikor kiléptem a kapun, az utca néma volt és sötét, akárha halott lett volna, egyedül a kutya lelkes csaholása színezte meg némi élettel, de ahogy eltávolodtam, az is alábbhagyott és ismét elemi erővel zúdult a világra és rám egyfajta kozmikus magány.
De legalább a járatom nem késett, az is valami. Önmagában a tény, hogy vannak rajta emberek, egy kicsit enyhítette lelkem fájdalmait, azonban ez is múló tünemény volt csupán, hiszen a munkában sem várt senki, senki akinek számítanék, így lelkem bánata egy csapásra szívem bánatává is vált és az egész nap ebben a körülírhatatlan ürességben telt el.
Hazatérve a ház üres volt és még mindig sötét, de legalább a kutya örült nekem.